Az el nem mondott áhítat

 

Az itt olvasható áhítat az Evangélikus Hittudományi Egyetem idei Csendesnapján hangzott volna el. Az esemény elmaradása miatt, most így, szöveges formában osztom meg.

Jeremiás 29, 5-14(a)

5Építsetek házakat, és lakjatok bennük! Ültessetek kerteket, és egyétek azok gyümölcsét! 6Házasodjatok, szülessenek fiaitok és leányaitok! Házasítsátok meg fiaitokat, és adjátok férjhez leányaitokat! Szüljenek azok fiúkat és lányokat! Szaporodjatok azon a helyen, és ne fogyjatok! 7Fáradozzatok annak a városnak a jólétén, ahová fogságba vitettelek titeket, és imádkozzatok érte az ÚRhoz, mert annak a jólététől függ a ti jólétetek is!

8Ezt mondja a Seregek URa, Izráel Istene: Ne engedjétek, hogy rászedjenek benneteket a próféták és a jósok, akik köztetek vannak, és ne hallgassatok az álomlátók álmaira! 9Mert hazugságot prófétálnak nektek az én nevemben. Nem én küldtem őket! – így szól az ÚR.

10Ezt mondja az ÚR: Majd ha eltelik a babiloni hetven esztendő, akkor gondom lesz rátok, és valóra váltom azt a jót, amelyet megígértem, és visszahozlak benneteket erre a helyre. 11Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az ÚR –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok. 12Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. 13Ha kerestek majd, megtaláltok engem, ha teljes szívből kutattok utánam. 14Megengedem majd, hogy megtaláljatok – így szól az ÚR –, és jóra fordítom sorsotokat...

Vannak olyan helyzetek az ember életében, amikor, ha teljesen őszinték vagyunk magunkhoz, nem tudunk mit mondani. Nem tudunk mit mondani, mert azzal a helyzettel még nem találkoztunk. A saját lelkünk tapasztalatlan pőreségével állunk egy szituáció előtt, amire lehet hogy reagálunk, lehet, hogy válaszolunk, de igazából hallgatnunk kéne. Nem tudunk beszélni a gyászról, addig, amíg mi magunk nem gyászoltunk, úgy igazán. Nem beszélhetünk a szerelemről, ha még sosem tapasztaltuk. Nem tudok semmit sem mondani a fájdalomra, amíg nem fájt igazán. Nem tudunk tanácsot adni, amíg nekünk nem adtak tanácsot. Nem tudok senkit sem megkeresni, ha én még nem vesztem el. Nem beszélhetek a hitről, amíg nem hittem valamiben teljes erőmből.

Vannak olyan helyzetek az életemben, amikor nem tudok mit mondani, pontosan azért mert még nem tapasztaltam. De ez nem baj, mert ilyen esetekben megszoktam kérdezni a tapasztaltabbakat, felhívom egy-két ismerősömet, akik többet tudnak nálam. Most is egy ilyen helyzet előtt állok és állunk mind. Csak az a baj, hogy nem hívhatunk fel senkit, nem tudunk leülni beszélgetni senkivel, senkivel, aki már tapasztalt volna ilyen komoly, veszélyes, bizonytalan és láthatatlan dolgot.

Egy nemrég megjelent cikkben Réz-Nagy Zoltán egyetemi lelkészünk, egy Dávid királlyal kapcsolatos kérdés nyomán, a háború és a járványok kapcsolatáról is írt. Ez a kapcsolat, vagy hasonlat nem is olyan merész, mint azt először gondolnánk, sőt, számomra különösen is érdekes.

Dédmamám sokat mesélt nekem arról, hogy gyerekként hogyan élték meg Budapest bombázását a barátnőivel. Történtek velük olyan események és csodák, amik minden család legendáriumában megvannak, akik átélték ezt a világégést. Dédmamámék is találkoztak elkóborolt orosz katonával, aki azt sem tudta hol van a németek ellenőrzése alatt tartott területen. Bujkáltak minden front katonái elől ha arra szükség volt. Óvóhelyekre menekültek a pusztító bombázások elől. Majd másnap, amikor előjöttek az óvóhelyekről és konstatálták, hogy a lépcsőházuk gyakorlatilag eltűnt az éjszaka folyamán, elmentek és a szomszéd telken egy bombatölcsérben megfürödtek a környék gyerekeivel és játszottak. Ugyanis a Gellért fürdő egyik főnyomócsöve pont azon a helyen feküdt, ahova a bomba becsapódott. Így dédmamámék a friss, forró termálvízben fürödhettek teljesen ingyen, a budapesti bombázások közepén.

Az ilyen és ehhez hasonló történeteket leszámítva viszont csak jelzőket tudott nekem mesélni, és mások is csak jelzőket mondtak nekem. Félelem, bizonytalanság, kiszámíthatatlanság, veszteség, megszokás. Dédmamám számára ez volt a háború gyerekként. Nemrég beszélhettem vele és azt mondta, mostanában újra ilyen érzései voltak. Azóta, oly sok hosszú év óta nem, de most megint. Ismét ezek a jelzők és érzések kerítették hatalmukba.

Nem tévedünk tehát ha a járványhelyzetet a háborúhoz hasonlítjuk, hiszen a megélt élmények nagyon hasonlók ma is. Félünk, hogy mi lesz ha családtagjainknak, szeretteinknek baja lesz, mi lesz, ha nem segíthetünk rajtuk? Ugyanakkor megszokjuk a számokat. 10, 20, 30, 100, 150, 452 ember. Ha mindennap kapunk egy számot, akkor előbb utóbb megszokjuk és már az jelentené a problémát, ha egy nap nem jönne szám, ha nem érkezne hír arról mennyi a beteg és mennyi a halott. Bizonytalanságban élünk, mert nem tudjuk mi lesz, mert nem tudunk radikálisan jót tenni. Nincs egy intézkedés egy szabály vagy tanács, amit ha megfogadunk, betartunk, bevezetünk, akkor semmi baj sem lesz és minden vissza áll a rendes kerékvágásba. Egyenlőre sajnos semmi ilyen nincs, csak a fél-információk és veszteség marad nekünk. Mert veszteségeink is vannak, nem csak a kollégiumi lét, vagy esetleg az online félévek lehetősége, hanem mosolyok, biccentések, kávézások, beszélgetések, személyes kapcsolatok, sőt, sok esetben, sokunktól a kényelem vesztesége is.

Tavasszal el kellett mennünk erről a helyről és lehetséges, hogy idén ősszel is el kell. Lehet, hogy ezt a veszteséget most önként is be kell vállalnunk, lehet, hogy meg kell tennünk, be kell vezetnünk, meg kell fogadnunk még akkor is, ha erre más külső erő, helyzetünket leszámítva nem kötelez, de veszteséget kell vállalnunk az életért. Az életért, ami mindennél fontosabb egy ilyen helyzetben.

Mindannyian meghoztuk eddig a saját áldozatunkat, veszteségünket és lehet, hogy erre most is szükség lesz és az is lehet, később is szükség lesz rá, nem tudjuk. Ebben egyenlőre bizonytalannak kell maradnunk, de kaptunk egy ígéretet. Kaptunk egy ígéretet magától a mennyei Atyától.

A mai igeszakban olvasható rész Jeremiás próféta levele a fogságba vitt zsidósághoz. Sokkal aktuálisabb, mint azt először gondolnánk. A próféta, Isten akaratát közvetítve, elmondja a népnek, hogy építsenek, házat, ültessenek kerteket, műveljék a földeket, házasodjanak, neveljenek gyerekeket, dolgozzanak ott, ahol vannak. Gyakorlatilag Isten felszólít minket arra, hogy a nehézségek, az extrém helyzet ellenére is folytassuk az életünk normális menetét, még akkor is ha az helyileg nem pont ott van, ahol szeretnénk, vagy nem pont úgy zajlik, ahogy elképzeljük. Az élet, a világ nem áll meg, még akkor se ha azt hisszük ez így van, vagy így lehet. A világ forog tovább és Isten azt várja tőlünk, hogy ne akasszuk meg azokat az alap feladatokat, amiket meg kell tennünk.

Csak Istenben bízhatunk igazán, de benne bízni a legtöbb, amit tehetünk az életünkben, az életünkért. Ő képes, egyedül, elűzni végleg a félelmet, a bizonytalanságot, a megszokást vagy a veszteséget. Ahogy ígéretet is kaptunk tőle, Ő visszahoz minket erre a helyre, lehetőséget ad a folytatásra és jóra fordítja sorsunkat.

Így legyen!

Szikra Benedek
2020. szept. 05.

 

 

Az űrlények hisznek Istenben?

"Csak emberi megállapodás szerint van édes és keserű, meleg és hideg, és szín, a valóságban azonban csak atomok vannak és űr."
Démokritosz

Vereniging Rembrandt | Staartster (komeet) boven Rotterdam

Kár lenne azt mondanunk, hogy tudunk bármit is a világegyetemről, mert hát nem tudunk róla semmit. Nem túlságosan nagyvonalú kijelentés ez, főleg ha végig gondoljuk, hogy még itt a földön is képesek vagyunk eltévedni, elveszni a saját magunk által alkotott szabályrendszerekben, mint a matematika, fizika vagy a jog. El se tudom képzelni mi lenne ha mindannyian kiszabadulnánk a világűrbe, ahol ezek a szabályok nem, vagy még fel nem fogott módon érvényesülnek. 

 

Nem túlzás azt mondani, hogy semmit sem tudunk arról, amiben élünk: semmit sem tudunk a világegyetemről. Persze vannak sejtéseink, minthogy a Jupiternek 1,898E27kg a tömege, vagy hogy a világegyetem végtelen és még így is tágul, de ezek csak sejtések. Senki nem mérte még meg a Jupitert kétkarú mérlegen, jobbára ez képtelenség lenne, aminthogy azt sem vette még fel videóra senki sem, amint az univerzum egyre csak növekszik. Attól ezek még lehetnek helyes sejtések, de mi van ha mégsem? Mi van ha elszámoltuk a Jupiter tömegét és az univerzum nem tágul hanem stagnál vagy ne adj isten szűkül? Akkor mi lesz?

Semmi. Vélhetően semmi sem lesz. Nem fog hirtelen megváltozni a világ. A rablógyilkosok és politikusok nem lesznek becsületesebbek, a medencékben ugyanúgy bezöldül a víz ha nem klórozzuk, a fagylalt pedig továbbra is elolvad a melegben. Sokkal kevésbé vannak hatással ránk a tudomány legnagyobb felfedezései, mint azt hinnénk. Annak ellenére mondom ezt, hogy hiszek a tudományban és szeretem. Például az Algopyrin megváltoztatta a világot, még is úgy néz ki, 50-60 év múlva olyan lesz a világ, mintha sosem lett volna. A kutatók már most azzal foglalkoznak, hogy az emberiség elkezdett rezisztens lenni a fájdalomcsillapítókra, és ha ez bekövetkezik, akkor már egy egyszerű láz is halálos lehet, újra. Viszont az Algopyrinnek hála volt egy remek 150 évünk.

Szóval az életben semmi sem biztos, főleg ma, ebben a posztmodern világban. Pont ezért egy gondolatkísérletre szeretnélek hívni kedves olvasóm. Tételezzük fel, hogy vannak űrlények! Ez nem is túl nehéz feladat, hiszen a valószínűség számítás jelen állása szerint, úgy nagyjából végtelennel több a valószínűsége annak, hogy van élet a földön kívül is, mint hogy nincs. Szóval, mondjuk vannak űrlények. Az hogy milyennek képzeljük őket teljesen mellékes, lehetnek zöldek, sárgák, ember vagy majomszerűek is, igazából lényegtelen. Nem érdekes, hogy mit esznek, nem érdekes hogyan szaporodnak, nem érdekes, hogy gonoszak-e, nem érdekes, hogy mit akarnak. Ugyanis ha elképzelünk párhuzamos evolúciós folyamatokat a rendelkezésünkre álló elemekből a világegyetemben, akkor ha eleget gondolkodunk és elemzünk, akkor ezekre a kérdésekre a saját szabályrendszerünkben, megfogjuk találni a „logikus” választ és majd eltudjuk magyarázni az iskolában, hogy a B256-J bolygón lakó lények miért néznek ki úgy ahogy, miért eszik azt, amit esznek, miért szaporodnak úgy ahogy, de még azt is miért olyan barátságos lények.

Tehát nem ezek a fontos kérdések, mert ezekre mind megtalálhatjuk a választ. Sőt anélkül megtalálhatjuk ezeket a válaszokat, hogy egyáltalán valaha találkoztunk volna akár egyel is a B256-J bolygón lakó lények közül. Szóval az egyetlen logikus és érdekes kérdés az, hogy az űrlények hisznek-e Istenben?
De miért? Miért ez a legfontosabb? Egyrészt azért, mert teológushallgató vagyok és én biztos erre lennék a legkíváncsibb, olyannyira, hogy múlt éjjel nem is aludtam-e kérdés miatt. Másrészt pedig azért, mert hitem szerint ez a hit lehetne az egyetlen közös többszörös, vagy a legnagyobb közös osztó, az elnevezés a filozófiai hozzáállásunktól függ.

Gondoljunk csak bele! Ha Isten teremtette a világot, az univerzumot, márpedig úgy hiszem csak ő lehetett, akkor a B256-J bolygó lakóit is neki kellett teremtenie, így pedig logikus felvetés, hogy azok a már emlegetetten barátságos lények is hihetnek Istenben.

Probléma csak akkor adódik, amikor a Bibliával szeretném összevetni a gondolatmenetemet. Ugye Mózes első könyvében a szentíró leírja a világ teremtését, amivel nincs is semmi baj, ő akkor éppen így látta az egyetlen helyes megoldásnak, ahogyan azt leírta. Nem szabad ezen túlságosan sokat problémáznunk, amikor Galileo Galileit az 1600-as években először megakarták égetni heliocentrikus világképéért. Szóval nem a teremtéssel van a probléma, de akkor mivel?

Jézussal. Hiszen az Ő kereszthalála és a benne való hit elengedhetetlen és szükséges a megváltáshoz. Így viszont az űrlényeknek vagy nincs megváltás, keresztényi értelemben, vagy pedig létezett egy másfajta Jézus a B256-J bolygón. Persze erre nincs bizonyíték, tekintve hogy az említett bolygó sem létezik, tudtommal.

Ha még ennek ellenére is folytatjuk a gondolatmenetet, akkor már is egy lépésre vagyunk a válasz megadásától, sőt három lehetőségünk is van válaszolni:

 

1. Egyedül az emberek veszik semmibe a teremtőjüket és merülnek el önön létük kérdéseiben.

2. Felismerjük, hogy Jézus nélkül az űrlények csak is zsidó hitűek lehetnek,  

amivel nincs is semmi baj.

3. Becsülettel bevalljuk, hogy nem tudjuk a választ, 

de ugyanakkor rájövünk, hogy nem is a válasz volt a fontos.

SzB

Holtverseny - Interjú Totth Benedekkel

"Szeretném, ha az írásaim elgondolkodtatnák az olvasókat, de nem tartom ördögtől valónak, ha közben szórakoznak is."

Még 2017-ben készítettem egy interjút Totth Benedekkel Holtverseny című regényéről, amely sosem jelent meg, így gondoltam most, itt, közzé teszem.
Számomra nagyon sokat jelentett ez a regény középiskolásként. Rengeteg vita lehetőséget adott a jogásznak készülő osztálytársammal szemben, valamint segített saját magam elhelyezésében azon a szinte végtelen falitáblán, amit társadalomnak, családnak, társas együttélésnek, életnek hívunk. Valamint a kortárs irodalomhoz és annak megértéséhez is közelebb vezetett engem. Így a könyvhöz való kötődésem három évvel később sem múlt el.
Pedig azóta sok minden történt. De ez a könyv valahogy még most is ott rezonál bennem, és ez nem lehet véletlen. 

 

Ha jól tudom Kaposvárott születtél, mit szeretsz legjobban, abban a környékben? Mi az, ami ott megvan és itt Budapesten esetleg nincs?
Kaposváron születtem, ott nőttem fel, csak érettségi után költöztem el, amikor elkezdtem az egyetemet. Gyerekként nagyon bírtam a várost, de később egyre korlátozottabbnak éreztem a lehetőségeket. Kaposvárban az a jó - és rossz -, ami minden vidéki városban. Nincsenek távolságok, ezért nem kell a fél életedet utazással tölteni, jó a levegő, mindenki ismer mindenkit. Viszont elég szűkösek a szórakozási lehetőségek, és itt nem csak a bulihelyekre gondolok. Mondjuk a színház nagyon jó volt régen - most nem tudom, milyen -, moziból viszont, azt hiszem, csak egy maradt, a plázában, és kizárólag sikerfilmeket vetítenek.
Mitől író az író, mivel válik azzá?
Talán attól, hogy könyveket ír, de nem akarom elviccelni vagy megkerülni a kérdést. Nem csak úgy lehet valaki író, hogy meg lehet vásárolni a köteteit a könyvesboltban, bár a nyilvánosság valószínűleg fontos ahhoz, hogy mások írónak tartsanak. Hogy te mikortól tartod magad írónak, az más kérdés. Én mostanában már azt szoktam mondani, ha kérdezik, hogy író vagyok, de még nem érzem teljesen magaménak ezt a titulust. Talán a második (harmadik, negyedik?) könyvem után magabiztosabban fogom majd mondani.
Mi vett rá arra, hogy megírd a Holtverseny-t?
Nem vett rá semmi, egyszerűen csak szerettem volna elmesélni egy történetet, és a sok történet közül, ami a fejemben volt, ehhez találtam meg a hangot. De persze ez nem ilyen egyszerű. Sokat küzdöttem a könyvvel, mire sikerült befejeznem. Majdnem tíz évig írtam, ebbe a tíz évbe beleszámítom az újraírásokat, a hosszú, néha évekig tartó elakadásokat is, de valahogy mindig visszataláltam a történethez. Talán hülyeségnek tűnik, hogy valaki ennyi ideig szívatja magát, de vannak olyan sztorik, amiket muszáj kiírnod magadból.
Szerinted mi lenne a megfelelő büntetés Kacsának, amivel esetleg felismerné tetteinek súlyát?
Nagyon tetszik a kérdés, ezen még sosem gondolkodtam. Nem tudom, hogy kívülről mivel lehet elősegíteni, hogy ráébredjen tetteinek súlyosságára, pedig biztosan az lenne számára a legnagyobb büntetés, ha felfogná, hogy mit csinált. Erre nem látok sok esélyt, de azért nem vetném el ezt a lehetőséget.
A könyvben leírt szlengnyelvezetet és a tinédzseresen fiatalos leírásokat ki szokták emelni élethűségük miatt. Honnan sikerült ennyire aktuálisan kigyűjtened vagy tapasztalnod ezeket a fordulatokat?
Hát ez csak úgy rám ragadt innen-onnan. Örülök, ha valaki hitelesnek érzi ezt a nyelvezetet, de igazából nem törekedtem hitelességre. Ez egy konstruált, stilizált nyelv, a trágárság és a költészet megfér benne egymással. Írás közben azt tartottam szem előtt, hogy egységes legyen a szöveg, az első bekezdéseben ugyanúgy beszéljen a narrátor, mint az utolsóban.
Mi lehet a művészet fő célja ma?
Hú, ez nagyon szerteágazó kérdés, nem biztos, hogy én vagyok a megfelelő ember, hogy megválaszolja. Nem is tudom, hogy kell-e céljának lenni a művészetnek, vagy lehet l'artpour l'art is alkotni. Talán az sem mindegy, hogy milyen művészeti ágról beszélünk. Ha az irodalomra szűkítjük a kérdést, akkor én úgy vagyok vele, hogy szeretném, ha az írásaim elgondolkodtatnák az olvasókat, de nem tartom ördögtől valónak, ha közben szórakoznak is. (Persze itt nyithatunk egy zárójelet, mert azt sem lehet egyértelműen meghatározni, hogy ki mit tart elgondolkodtatónak, szórakoztatónak, stb.) Viszont amikor írok, sosem gondolkozom azon, hogy milyen hatást vált majd ki a szövegem. Ilyen szempontból önző vagyok, csak magamnak akarok megfelelni. 
Melyik olvasmány emléked a legfontosabb számodra, volt-e ilyen egyáltalán?
Sok ilyen van, pedig nem volt időm a könyveket falni, mert a legtöbb időt az uszodában töltöttem, edzésen. Nagyon szerettem a Legyek urát William Goldingtól (erről a bárkaonline.hu írtam is egy rövid szöveget), aztán a 22-es csapdáját Joseph Hellertől, és Salinger Zabhegyezője, de szerettem Stephen Kinget és Ken Follettet is. Most, ahogy így sorolom a címeket, feltűnt, hogy már akkoriban is az angol-amerikai irodalomnál kötöttem ki, de nem emlékszem, hogy ebben bármi tudatosság lett volna. A kötelezőkre már nem nagyon emlékszem.
Ha az irodalomtörténelemből választhatnál egy alkotót, akivel együtt kellene megírnotok egy művet, ki lenne az és mit írnátok?
Szerintem én nem igazán vagyok alkalmas arra, hogy négykezest írjak. A regényírásban pont az a legjobb, hogy senkihez nem kell alkalmazkodnod. Teljes a szabadságod, amit persze időnként teherként élsz meg, de többnyire azért inkább mámorító ez az állapot. Azért egy kávét szívesen meginnék Bret Easton Ellisszel, Douglas Couplanddel vagy Chuck Palahniukkal. Mondjuk, nem tudom, miről beszélgetnénk, mert elég könnyen zavarba jövök az ilyen helyzetekben.



Kicsivel később rögzíthettem egy hosszabb beszélgetést is Totth Benedekkel, ami az utolsó hosszabb író-olvasó kibeszélője volt a könyvnek, hiszen éppen akkor jelent meg Az utolsó utáni háború.
A beszélgetést itt láthatjátok: 

 

SzB  

Turiszt

Van egy hely, ahol bármi megtörténhet. Van egy kis kapu, ráadásul Budapesten, amin rabbik, Jézus, az ördög és barátaik járkálnak át. Néha még maga őszentsége is megfordul itt. ,,- Áh, jó hogy jössz gyermekem! Szóval itt van ez a Pornhub nevű oldal... arra gondoltam, hogy mivel ide úgy is nagyon sok fiatal jár, talán itt is képes lehetek őket megszólítani. -Egy pornó oldalon, Atyám? -Hát persze, ott szólok a fiatalokhoz, ahol csak tudok." A Turiszt varázslatos hely. Történjék bármi a világban, katasztrófa vagy éppen csoda, a Turisztot ez nem befolyásolja és törzsvendégeit sem. Ők akkor is ott lesznek, ha éppen világvége kezdődik, Rozi mama pedig sorra hozza majd nekik a fröccsöket egészen addig, amíg végleg el nem múlik a világ.

Idén januárban jelent meg első novelláskötetem, e-könyv formátumban, amit ma már a legnagyobb könyvesboltok is árulnak. Így csak egy kis kedvet csinálnék nektek az olvasáshoz, amit most a bezártságban remekül meg lehet valósítani. Könnyed pörgős kis novellák ezek, amik mintha pont erre a váratlan helyzetre íródtak volna. Mindenkinek ajánlom sok-sok szeretettel!
Kedvcsinálónak pedig a könyv egyik novelláját csatolom. 

Szikra Benedek - Turiszt (itt vásárolható meg) 

Magánnyomozó

            Nekem ezt az egészet először a Gyurica mondta. Én nem hittem neki, és nem is akartam. De ő ennek ellenére is mondta, ugyanolyan meggyőződéssel és érzéketlen közönyösséggel:

            – Hidd el, Isten meghalt.

Ezt mondta, ezt merte mondani a kutya! Felfoghatatlan volt a számomra. Rendes keresztény családból származom, apám könyvelő, anyám tanárnő. Ugyanakkor el tudtam fogadni, ha valaki másképp vélekedik a világról, mint én, vagy a családom. A családom nem fogadta el, de én igen. Viszont ez még nekem is sok volt. Mert rendben van az, ha valaki ateista. Vagyis nincs rendben, de elfogadható. De hogy valaki egyenesen azt állítsa, hogy „Isten halott, meghalt és kész,” az azért már túlzás. Egyenesen tagadó túlzás, nem is hitetlen túlzás. A kettő között hatalmas különbség van.

– Már hogy lenne halott, Rica? – vágtam vissza – ez hülyeség.
– Pedig hidd csak el! – mondta.
– Baromság, Isten nem halhat meg, én nem hiszem.
– Akkor viszont, járj utána, mint a mesében! – erősködött.

Éveken keresztül vitatkoztunk ezen, nem tudtunk szabadulni ettől az örök vitától. Ezt leszámítva viszont ő volt az egyik legjobb barátom, minden lélegzetvételét megértettem és ő is az enyémet. Isten halálával viszont nem nyugodott, ezt én nem értettem, ő meg igen.
Egyszer mikor hónapok óta megint csak előkerült a szokásos vita indítékul szolgáló hazug állítás, elhatároztam, hogy tényleg utána megyek a dolognak. A legegyszerűbbnek az tűnt, ha megkérdezem erről az illetékeseket.
Miközben a Nyugatinál átsuhantam az aluljárón megállított egy alacsony úriember, aki valószínűleg valahonnét Ázsiából származhatott és megkérdezte:

– Haljotta? – én erre rögtön a jólbevált és gyors leszerelő választ adtam:
– Sajnálom, otthon hagytam a pénztárcám, nincs nálam pénz.
– Nem, nem! Haljotta?
– Nem, mit? – kérdeztem.
– Jéhzus él! – kiáltotta, majd a kezembe nyomott valami szórólapot, levette a sapkáját elém tartotta és énekelni kezdett operai bariton hangján, magyarfülnek elsőre felismerhetetlen akcentussal:
– Áldzsjatok oz júrááááááát, ádzsljatok szent névéééééééééét...

Én már épp indulni akartam, amikor hírtelen felismertem a remek alkalmat.

– Hé, bocsásson meg! Ugye Isten is él?
– Haljotta, Jéhzus él! – mondta.
– Igen hallottam, de Isten is él, nem?
–Tesszék, meg szoropapír. – azzal a kezembe nyomott még egy köteget és újra énekelni kezdett. Láttam, hogy sokkal töbre ennél úgy se mehetek vele, nem értjük egymást. Inkább tovább mentem.

A Deák térnél leszálltam, onnan gyalog mentem a zsinagógához. Egy volt osztálytársam apja ott volt rabbi és arra gondoltam, jobb rögtön a legelején kezdeni a dolgot.

– Sálom testvérem!
– Viszont! – köszöntem illedelmesen.
– Miben segíthetlek?
– Kérdésem lenne.
– No, igen, mindnyájan válaszokra várunk...
– Szóval...
– Igen? – nyálazta be a száját.
– Isten él?
– Pfhh... Khm... – a rabbi saját nyálát nyelte félre ekkor. – Khm... Valóban, hogy Ő él-e, az sajnos ma már egy megszokott kérdés is lehetne...
– Tényleg?
– Tényleg. Az, aki Az, az van és él elhiheted nekem, ez az igazság, az Az igazsága.
– Akkor miért helyén való kérdés?
– Mert egyre több hívő teszi fel ezt a kérdést, azt, amit te is.
– Mármint zsidó?
– Igen természetesen.
– De miért?
– Tudod a háborúk után elterjedt egy nézet, vagy valaki inkább elhíresztelte, hogy Ő meghalt. Meghalt, mert ilyen bűnös volt az ember, mint amennyire.
– De nem.
– Hát persze, hogy nem! Ő sosem hagyná el az Ő kiválasztott népét.
– Aha.
– De még mennyire, hogy aha.
– Akkor be tudna neki mutatni engem?
– Miért?
– Beszélnem kell vele.
– Azt hiszem ez nem fog menni...
– De miért, hiszen maga a kiválasztott nép egyik vallási vezetője!?
– Igen... de egy ideje nem beszéltünk. Mintha kicsit haragudna ránk...
– Mióta nem beszéltek vele?
– Hüm... mennyi is...? Ide s tova... csak olyan 2017 éve beszélhettünk utoljára.

Én ekkor jöttem rá, hogy az öreg Mikulás szakállú rabbi számomra nemigazán kompetens ebben a kérdésben. Valaki olyannal kellett beszélnem, aki talán legutoljára beszélhetett Istennel, akár meghallt, akár él.

A Kálvin tér felé baktattam, tudtam hol van, akit keresek. A tér sarkán ugyanis van egy aprócska, füstös kis kocsma, a Turiszt. Tudtam, hogy Őszentsége minden pénteken ott ebédel. Nem csalódtam.

Ahogy beléptem a leghátsó sarokban meg is láttam, ő épp az új reverendájában szelfizett, hogy Snapchat-en és Instagrammon elküldhesse pár millió követőjének. Ezután viszont ő is meglátott és magához intett. Tányérja üres volt, mellette három, szintén üres kávéspohár hevert. Őszentsége laptopja nyitva volt, a sarkot szinte csak az az egy fényforrás világította be.

– Áh, jó hogy jössz gyermekem! – pattant gyorsan vissza a laptopja mögé. – Igazán tanácstalan vagyok egy dologban, és úgy hallottam te azért értesz a számítógépekhez és segíthetnél nekem.
– Dicsértessék Szentatyám! Miben lehetek a segítségére? – nagyon jól esett, hogy első látásra is ennyire ismer Őszentsége, és őszintén attól is boldog voltam, hogy elsőre tudtam, hol lesz majd.
– Szóval itt van ez a Pornhub nevű oldal... arra gondoltam, hogy mivel ide úgy is nagyon sok fiatal jár, talán itt is képes lehetek őket megszólítani.
– Egy pornó oldalon, Atyám?
– Hát persze, ott szólok a fiatalokhoz, ahol csak tudok. Twitteren, Instán és Snap-en együttesen ma értem el a százötven millió követőt. Ideje, hogy a Pornhub-ot is meghódítsam. Csak az az egy baj van, hogy a felhasználónév, amit kitaláltam már foglalt...
– Mivel próbálkozott Szentatyám?
– A ferencpapaval... de az már foglalt.
– Ékezetes nem lehet?
– Sajnos nem.
– Akkor, mit szólna, mondjuk a Papuapoapo-hoz?
– Tetszik! Igazán fiatalos, ugyanakkor hagyományos és tiszteletreméltó egyben. Köszönöm a segítséget! – és már gépelte is. – Pa-pu-a-po-apo, a rendszer elfogadta. Remek! És én miben lehetek a segítségedre?
– Csak egy gyors kérdéssel zaklatnám Őszentségédet.
– Ki vele!
– Ugye Isten él még?
– Hu... hát remélem!
– Tessék?!
– Amikor legutóbb beszéltem vele, még úgy rémlett él... de ebben a kórban már nem lehet tudni. Persze ha fiatalabb lenne... vagy képes lenne a folytonos megújulásra, akkor biztosan merném állítani, hogy él, de így elég nehéz biztosat mondani.
– Azt se tudja Szentatyám, hogy merre lehet?
– Nem, sajnos.
– Kár...
– Viszont ha látod gyermekem, akkor kérlek, szólj neki, hogy beszélnem kell vele!
– Átadom – mondtam letörten. Majd kezet csókoltam és haza kullogtam.

Teljesen le voltam hangolva. Kezdtem elhinni, amit Gyurica mondott. Először csak sejtettem, valahol az agyam leghátulján éreztem bizsergést: „Mi van, ha tényleg nem él?” Aztán az érzés eluralkodott rajtam, mire befordultam az utcába, amiben laktam. Majd mikor a bérház emeletére értem biztosan tudtam, hogy Isten meghallt. Hiszen ha a kiválasztott nép vallási vezetője több mint kétezer éve nem képes felvenni vele a kapcsolatot, és Őszentsége, a pápa pedig nem tudja, hogy hol van és nem biztos benne, hogy életben maradhat-e a mai világban, akkor valóban nem élhette túl Isten ezt a dolgot. Amint ezt végig gondoltam, valahonnét egy tompa puffanást hallottam.

A bejárati ajtómhoz értem, zsebembe nyúltam a kulcsért, mintha valami sűrű folyós lett volna zsebemben, ki vettem a kulcsot, de se a kezemben se a kulcson nem látszott semmi. Kinyitottam az ajtót, az előszobában levettem a cipőmet és ledobtam a kabátomat, csak ekkor vettem észre, hogy a hálószobám ajtaja nyitva van. Elindúltam a háló felé, kezemet a zsebembe raktam. Újra éreztem a sűrű, folyós valamit, aztán hírtelen valami hideg tárgy volt a kezemben, közben beléptem a szobába. A fehér ágyhuzaton három vörös csík kanyarodott le, az ágyközepétől egészen a széléig, a takaró is félig lecsúszva. Mintha valaki véresen lefordult volna az ágyamról. Rámarkoltam arra a hideg fémesre, ami a zsebemben volt és kihúztam, egy kés volt, csurom vér, és a kezemet is teljesen vér borította. Megnéztem hol vágtam meg magam, sehol. Nem az én vérem volt. Közelebb léptem az ágyhoz, és feltűnt valami a fal és az ágy között, az ablaknál, ott ahol a vörös vonalak eltűnnek. Gyorsan oda léptem és akkor megláttam. Isten feküdt ott vérbe fagyva. A szeme nyitva volt, arca még egész élettel teli, csak nemrég lehelhette ki a lelkét. Villámgyorsan végig pásztáztam, hogy mi okozhatta a halálát. Mellkasán késszúrás nyomai voltak, ekkor a késre néztem, az jobban vérzett, mint előtte. Még a padlóra is lecsöpögött, külön tócsát alkotva. Bizony nem volt menekvés, a saját hálószobámban történt az eset, és az én kezemben volt a véres bűnjel. 

SzB

Karantén?

Amikor látta az ÚR, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz, megbánta az ÚR, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében. Azért ezt mondta az ÚR: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem; az emberrel együtt a szárazföldi állatokat, a csúszómászókat és az égi madarakat is, mert megbántam, hogy megalkottam őket.
(1Móz6, 5-7)

Miche Wynants - Noah's Ark (1962)

A Bibliában rengeteg tragédiáról olvashatunk, talán egy picit túl sokról is, de mit tehetnénk, ilyen az élet, nem igaz? Én nem vagyok ebben annyira biztos, de ami még kellemetlenebb, hogy a bibliában olvasható tragédiákat mind Isten teljesíti be. Nem Ő az okozójuk, sőt az esetek többségében az Ő figyelmeztetése ellenére történnek meg ezek a tragédiák, de azt be kell látnunk, hogy egytől-egyig Isten cselekszi a tragédiát, vagyis a büntetést.

Ott van például Szodoma és Gomorra városainak esete, amikor Isten kénköves tűzesővel bünteti a városok lakóit gonoszságaik és bűneik miatt. Mindenki meghalt, az Úr csak Lótnak, feleségének és két lányuknak kegyelmezett, csak azt kívánta tőlük ne nézzenek hátra amikor menekülnek. Sajnos Lót feleségén erőt vett a kíváncsiság, így hátratekintve sóbálvánnyá változott, ez volt a büntetése.

Hasonló büntetés volt a pusztában eltöltött 40 év, a 10 csapás, vagy Ananiás és Szafira esete az Apostolok cselekedeteiben.

Büntetés volt az özönvíz, ami miatt Noénak bárkát kellett építenie. Nem kis büntetés gyakorlatilag kiirtani az emberiséget.

Ezekben a mostani vészterhes időkben sokan gondolkodnak vagy éreznek úgy, hogy Isten ismét megbünteti az embert. Miért is ne tehetné? Hiszen rosszak vagyunk, gonoszak vagyunk, kihasználjuk és kiforgatjuk a természetet, gyakorlatilag mindent bántunk, amit Isten teremtett. Ezt remekül mutatja, hogy amikor az emberek elkezdtek karanténba vonulni, a levegő elkezdett tisztulni. Most már ott tartunk, hogy a föld nagy részén 100-150 éve nem volt annyira tiszta a levegő mint most. Tönkre tesszük a földet és egymást, úgy hogy Istennek minden oka meglehetne arra, hogy megbüntessen minket, de nem teszi. Tudom, hogy nem teszi, hiszen miután a víz leapadt, Noé és családja kiszállt a bárkából és az állatok is szétszéledtek az üres földön, Isten ezt mondta:

Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. 22Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.

Ígéretet kaptunk, ígéretet magától Istentől, ha valamit akkor Isten ígéretét komolyan kell vennünk.

Túl könnyen és nagyvonalúan sütjük rá bizonyos dolgokra, hogy ez bizony büntetés, ez Isten büntetése. Azóta is számtalanszor és most is ezt tesszük.

De mond, hányszor álmodoztál leragadt szemmel az óramutatót bámulva munkahelyeden az otthoni kanapédról? Hányszor fakadtál ki egy sör mellett a barátaidnak, hogy utálod ezt a rohanó világot és azt szeretnéd ha minden lelassulna? És hányan bólogattak ilyenkor egyetértően, mielőtt mindenki rohant a dolgára? Hányszor estél már haza azzal a gondolattal, hogy szeretnél több időt tölteni a gyermekeiddel, de a fizikai kimerültségtől egyszerűen már élni sem volt kedved? Hányszor kérdezték már tőled, hogy elolvastad-e azt a könyvet, amit kölcsön adtak? Mire te azt válaszoltad: Áh, semmi időm nem volt. Hányszor akartad tovább írni a befejezetlen regényedet, amit 10 éve írogatsz, de már a saját soraidat sem ismered fel, mert olyan régen volt, amikor az utolsó szót legépelted? Hányszor akartad felhívni azt a régi ismerőst, hogy hogy van, de annyiszor halogattad, hogy már a pusztaszégyen tartott vissza attól, hogy megtedd? Hányszor irigykedtél a macskádra, meglehetősen rövidre szabott napirendi pontjai miatt?

És most, amikor minderre lehetőséget kaptál azt mondod ez egy kellemetlen helyzet, ez egy büntetés?

Furcsán működik az emberi agy, mert mindig arra vágyik, amit nem kaphat meg. Életünk nagy hányadát töltjük azzal, hogy valamilyen formában az otthonunkról álmodozunk, az ottani pihenésre vágyunk, nyugalomra, a családunk közelségére, a fizetésünket is arra költjük, hogy az otthonunkat kényelmesebbé tegyük, nagyobb TV, szélesebb kanapé, puhább szőnyeg.

És most, mikor egyetlen igazi kötelességünk, hogy otthon maradjunk, elkeseredünk.

Valamit nagyon át kell kattintanunk az agyunkban, mert minden jel ellenére ez bizony egy lehetőség, valódi lehetőségek tárháza.

Hányszor kívántad hogy a napok 48 órából álljanak, hogy néha együtt ebédelhessen a család, hogy törődhess egy kicsit a saját hobbiddal? Hányszor akartad magad otthon képezni valamilyen területen, de ez a munka mellett lehetetlen volt? Hogy festhess egy kicsit, hogy elővehesd végre a gitárod, hogy 10-ig alhass szégyenérzet nélkül, hogy végre modellezhessél, hogy több időt tölts a gyermekeiddel, társasjátékozz a családoddal, pótold a filmeket a listádról, elmélkedj, olvas, tanulj, hogy eltölthess egy kis időt Istennel!

Mert mit is csinálunk minden nap, mindannyian? Rohanunk a munkába, rohanunk a munkából, nem befekszünk csak bedőlünk az ágyba, nem felkelünk csak kipattanunk, nem étkezünk csak bekapunk valamit, nem rágunk csak nyelünk, nem olvasunk csak olvasgatunk, nem beszélgetünk csak csetelünk, megkérdezzük egymástól: Hogy vagy? De a választ nem is hallottuk. Nem időt szánunk valakire vagy valamire csak egy kis időt szakítunk rá, ha sikerül egyáltalán.

Most lehetőségünk van mindenre, hogy másképp tegyük a dolgainkat, lehetőségünk van életmód váltásra, hogy kicsit átértékeljük magunk körül a világot.

Hiszen ígéretünk van:

Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.

De ezt is csak akkor vesszük észre ha időt szánunk rá. Én azt kívánom mindenkinek, hogy tanuljunk meg élni a ténylegesen Isten adta lehetőséggel, és szakítsunk időt arra, ami valóban fontos.

SzB

(Az inspirációt köszönöm KennyTheOne-nak)